Persze már az első részen sem kértük számon az eredeti Charlie-s stílust és hangulatot, kár is lett volna, mivel egészen másról volt szó, a krimi-vonal és a fordulatos nyomozás helyett a három eltérő hajszínű és alkatú lányon volt a hangsúly, olyan akciókkal, amikre nem emlékszünk vissza jó szívvel.

Aztán mivel ezzel együtt is szerették a népek, sokan megnézték, és jó sok pénzt hagytak a mozipénztáraknál, a stúdió és a producerek felbátorodtak, és nem telt bele 3 év, hogy előjöjjenek a folytatással. Hamar nyilvánvalóvá válik, hogy az alkotók ezúttal biztosra akartak menni, vagyis még több pénzt pumpáltak bele a második részbe (Cameron Diaz kiharcolta magának az álom 20 millió dolláros gázsit ezért a filmért), körültekintően jártak el a nézők megcélzását illetően (Bosley-t már egy fekete Bosley-imitátor helyettesíti, Pink nemcsak énekel, hanem motocross-versenyt is kordinál a filmben), és semmi másra nem koncentráltak, csak hogy egy szakadatlan akciófolyam tárulhasson elénk, a szó szoros értelmében hihetetlen megmozdulásokkal, trendi extrém sportokkal, illetve bármivel, amivel a fiatalokat meg lehet venni.
Az eredmény nagyon érdekes lett, mert miközben tagadhatatlanul jobb filmet láttunk, mint 3 évvel ezelőtt, a film közepére már telítődünk a felületes akciókkal és a látványeffektekkel, a fizikailag lehetetlen ugrások özöne pedig végül szinte átmossa az agyunkat.

Ami nem változott az első film óta: Drew Barrymore ugyanolyan duci, mint volt, Lucy Liu pedig ugyanolyan csinos. Cameron Diaz-zal pedig valami fura dolog történhetett mostanában, mivel a hamvas szépségéről híres színésznő most túlbarnult, ráncos bőrrel és nem igazán szép arccal mutatkozott a filmben. Ezek a külsőségek, és most jöjjön a lényeg.

A történet érdekesen kezdődik, és később is elég jól alakul, ami azt jelenti, hogy a második rész sokkal jobb forgatókönyvet mondhat magáénak, mint az elődje. Bár itt is akadnak kiszámítható figurák és helyzetek, kifejezetten jobban állunk a dramaturgiával, mint annak idején.

Az akció ezúttal egy politikus kiszabadításáért indul, hol máshol, mint Mongóliában, ahova a film amerikai art direktora egy viking-orosz keveredésű brutális világot tervezett, amolyan középkori szintűt, amiben még kontrasztosabbnak tűnik Cameron Diaz helyes kis fehér teniszszoknyája. Ilyen felütésszerűen indít a film, és már itt kikerekedik a szemünk néhány nem várt, nem illeszkedő dolgon, úgy mint a már említett Diaz spontán felhuppanásán egy rodeóbikára (ami mintha neki lett volna odakészítve a bocskoros-drabális férfiak közé), vagy az angyalok hihetetlen ugrásain és trükkjein, amelyek az életben így soha nem fordulhatnának elő. Apropó: ez lesz a film fő hibája, az őrült sok trükközés, a szó szoros értelmében.
Ha már le is mondtunk a tv-sorozat egyedi hangulatának, klasszikus '70-es évekbeli krimivonalának az érzékeltetéséről, mégsem kellett volna az angyalokból rögtön Superman-eket csinálni, vagyis pontosabban Supergirl-öket. Amit Alex (Lucy Liu), Nat (Cameron Diaz) és Dylan (Drew Barrymore) ebben a filmben művel, az kevéssé szerepjáték, inkább egy digitalizált túlélő-menet, amiben az angyalok szemrebbenés nélkül és mosolyogva hágják át a fizika elemi szabályait. Ide-oda repülnek, mindig pontosan oda csapódnak be, ahova kell, nem sérülnek meg, mindig elkapják egymást, fittyet hánynak a turbulenciának, és egy sor nem hihető dolgot művelnek az akciók során. (Ez alól a mindent-tudó képesség alól még Demi Moore, a filmbeli Madison Lee sem kivétel, mert ő például egyetlen könnyű stólával felszerelkezve képes volt hosszasan repülni a levegőben).

A történet szerint a film elején kiszabadított politikusnál volt egy gyűrű, ami a párjával együtt hamar rossz kezekbe kerül, és mivel a két gyűrűn a valamikori tanúvédelmi programok alanyainak az adatai szerepelnek, hirtelen nagyon sok védett tanúnak kerül veszélybe az élete. A 3 angyal kihasználja, hogy egyenként és összesen is szinte minden dologhoz értenek, kezdve a halottkémi vizsgálattól, a crossmotor-versenyzésig, folytatva a szörfözéstől a repülésig. Jól is jön ez a sokirányú képzettség és tehetség, mivel ezúttal egy "régi" angyallal is meggyűlik a bajuk, Madison Lee-vel (Demi Moore), aki annak idején az egyik legbelevalóbb nyomozólány volt, mostanra viszont túl sok sérelem gyülemlett fel benne Charlie, illetve az egész angyali csapatmunka iránt.
Demi hosszú idő után ezzel a szerepével tért vissza a filmvászonra, de bár nem időzik túl sokat a filmben, remekül játssza el Madison szerepét. Hűvös, kemény, megfontolt, és kellően gonosz a kisugárzása. Jó választás volt erre a szerepre, mert a jelenléte és a játéka feldobja a filmet. Ugyanez már nem mondható el a Bosley-helyettesítőnkről, Bernie Mac-ről, aki mindvégig erőlteti a "vicces fekete mellékszereplő"-imázst. (Az első rész Bosley-ja, Bill Murrey azért nem térhetett vissza a második részbe, mert nem jött ki jól Lucy Liu-val annak idején, és sokat veszekedtek a forgatáson.)

Ha már a mellékszereplőknél tartunk, a 3 erős lány köré összesen két romantikus srácot, egy engedékeny apát, egy elvetemült ír gengsztert, illetve az első részből átmentett "Cingár" nevű figurát telepítettek az alkotók. Nat még mindig Pet-tel (Luke Wilson) jár az első rész óta, Alex pedig éppen "szünetet tart" Jason-nel (vagyis Joey Tribiani/Matt Le Blanc-kal), míg Dylannek jobb híján a volt szerelme, Seamus (Justin Theroux) elöl kell menekülnie. Jellemző a filmre, hogy az ír maffiózót éppen Seamusnak hívják, ami a legdirektebb ír név, és a viselője külsőre úgy néz ki, mintha Robbie Williams haját kicsit felturbózták volna. A filmbeli főgonosz Seamus hiába szálkás és hiába vág nagyon bosszúéhes képet, nem emelkedik ki a többi mellékszálból, és nem igazán sikerül neki megrémíteni a nézőket. Mivel a film a nézői igények teljes lefedésére törekszik, a szerelem, barátság, és izgalom után a humort sem akarja kihagyni a repertoárjából, és ezért sem megy túl messzire, úgyhogy magát Mr. Humort, vagyis John Cleese-t szerepelteti Alex apjaként. Lucy Liu és Cleese nagyon kedvesek együtt, bár Cleese sokkal többet tud annál, minthogy végig megdöbbenten meredjen a lányára egy félreértés miatt. Joey, vagyis Matt Le Blanc viszont még mindig csak ugyanazt a figurát tudja nyújtani, a kissé lassú felfogású, de kedves srácot, amit a Jóbarátokban szokott alakítani.

A filmet ugyanaz a rendező, McG rendezte, mint az előző Charlie-t, és körülbelül ugyanabban a felfogásban. A most 33 éves rendező mintha klipekben gondolkodna, a látvány megszállottja, és ezért képes a hihetőséget, a valódi izgalomforrást, illetve a cselekmény elsődlegességét beáldozni, a kapkodó képei és a túltrükközött jelenetei néha a lehető legrosszabbat, a Mission Imposseble 2-t idézik fel bennünk. Zenékkel viszont nagyon jól állunk: a már említett "felturbózás" jegyében az alkotók annyi ismert és jó zenét pakoltak bele a filmbe, ami már menet közben is kicsit szokatlanul hangzik az átlag amerikai akciófilmekhez szokott nézőknek. Kezdődik Pink-kel, aki a film klipjét is jegyzi, és aki a Feel Good Time c. számot adja elő, aztán később felbukkan MC Hammer "U Can Touch This"-e, Edwyn Collins "A Girl Like You"-ja, de kár lenne kihagynunk a Prodigy Firestarter-ét, vagy The Knacks "My Sharona" c. számát is. Biztos sok jogdíjat kellett ezekért fizetniük a producereknek (köztük van Drew Barrymore is), de a hatás tagadhatatlan, vagyis jól veszi ki magát ez a sok "sláger".

A Charlie Angyalai 2. sokat akart, sőt, szinte biztosra akart menni a mozipénztáraknál, és ezért elég sok mindent be is dobott. A második rész ezúttal tényleg "nagyobb, hosszabb", pörgősebb és látványosabb, mint az első film volt, sőt, a története is sokkal működőképesebb, mint az elődjéé volt, de mindezekkel szemben ott áll egy klip-stílusú rendező, aki telezsúfolja hihetetlen mozgásokkal és akciókkal a filmet. Persze így is élvezetes lett az eredmény, de néha azért jó lenne kicsit tovább jutni a látványnál.
Egy dolgot tudunk tanácsolni ezek után az angyaloknak: maradjanak a földön, ne repkedjenek folyton, és próbálják meg az ezen a bolygón elterjedt módszerekkel megoldani az ügyeiket. Mindenki jobban járna.