Fiúk Az Életemből  Riding In Cars With Boys 2001. Drew Barrymore pár éve (1994) még Andie MacDowell és Madeleine Stowe társaságában nyomta, mint a Rosszlányok egyike, aztán jött a Never Been Kissed (Bambanő), amelyben már nem volt kétséges, hogy Barrymore nem tartozik a bombázó nők alfajához. Ezt erősítette meg a Charlie Angyalaiban történő (immár a paródia határait odaátról súroló) vetkőzése, mely filmben produceri szerepet is betöltött, ha már ott volt. A Fiúk Az Életemből Drew Barrymore számára eddigi legelőnytelenebb szerepe, itt odáig rugaszkodik el a szerepvállalásban, hogy egy 18 éves fiú anyját is előadja (egyetlen hajszál választja el a nagymamaságtól a 27 éves színésznőt). Nem bűn, ha valaki nem néz ki jól (vagy annyira jól), ám Drew Barrymore, úgy tűnik, a normálisnál jobban elhanyagolja magát, és közben a normálisnál jobban elégedett azzal a személlyel, akit mi a vásznon látunk az ő személyében. Mindez kicsit zavaró, de sebaj, lássuk a filmet. A reménykedés állítólag nagyon rossz dolog, Goethe szerint valósággal rabláncon tarthatja az embert, és ennek az igazságát most a magunk bőrén is megtapasztalhatjuk. Az van ugyanis, hogy Beverly (Drew Barrymore) már kiskorában eléggé vesztésre áll. Ahelyett, hogy egy biciklit kérne magának karira (mint ahogy James Woods, az apja pont erre számít), egy melltartót kér, pedig még nem is nőnek a mellei. Azért szeretne egy "cicifixet", mert a srácoknál akar bevágódni. Klasszikus hiba, hogy valaki ahelyett, hogy a másik nemet csábítaná át a maga térfelére, maga csusszan át a cél érdekében, csábítás helyett könnyelmű odaadás, a szokások, tanácsok és következmények lebecsülése. A kis Beverly ebben a hibában szenved, és már most eláruljuk, egész életén keresztül ki fog tartani mellette. Egy masszív vesztessel van dolgunk, akivel kapcsolatban hiába is reménykedünk, bár a reménykedés az egyetlen ok arra, hogy a filmet végignézzük. Nem tudjuk magunkat lebeszélni, és minden döntés, fordulat vagy lehetőség láttán egyből megmozdul bennünk a reménykedés, hogy hátha jó lesz a vége, vagy valami. Egyébként a vége jó, noha az összes happy end, amit fel tud mutatni, az az, hogy egy könyvkiadó kiadja az életének a történetét. Emiatt azért nem kell izgulnunk, mert a film Beverly Ann D'Onofrio saját életét feldolgozó könyvéből készült, őt alakítja most Drew Barrymore. Szóval a könyvet biztosra vehetjük, és már csak az a kérdés, hogy milyen pálya feszül a kezdeti és a végpont között, vagyis, hogy milyen volt (a könyv megjelenéséig) Beverly Ann D'Onofrio élete. A film megítélése is egyébként pont emiatt kényes, hogy amit látunk, az valakinek az élete. És ha már a valóságnál tartunk, amíg csodás alakú csajokat látunk a profin kitalált történeteket bemutató amerikai filmekben, addig a valóságban a legtöbb amerikai dagadt, és ehhez nagyon tompa életet él. Vagyis gondolhatjuk azt is, hogy ez a film most kivezet minket az illúzió világából (amit a könyv feltehetően meg is tett), oda, ahol a valódi emberek valódi életet élnek, és egy olyan nő olyan történetét láthatjuk, aki jóformán csak azért lehet főhőse egy történetnek, mert ő maga írta meg a sajátját. Így, aggyal eléggé nehéz eldönteni, hogy végül is jól sikerült-e a vállalkozás, vagy sem. Ám, ha simán a tapasztalatunkra támaszkodunk, azt látjuk, hogy eléggé unalmas és lehangoló történet sikeredett belőle. Pedig Penny Marshall rendezte, akinek nemcsak az Ébredések c. meglehetősen jó filmet, hanem előtte a Segítség, Felnőttem (Big) c. Tom Hanks-es filmet is köszönhetjük, mely utóbbi abszolút kedvenc. Mindennek a tetejébe még az is elképzelhető, hogy a könyv esetleg jó volt, bár valószínűbbnek tűnik, hogy az emberek nem azért olvasták, hogy más lényével azonosuljanak, és ezen keresztül saját maguk is átéljenek például romantikus kalandokat, hanem azért, hogy (mintha híradót néznének) más ember bénázásait, szenvedését olvassák, és hogy ezek fényében saját életüket fényesebben láthassák. Számunkra nehéz volt nézni a filmet, határozottan kellemetlen élmény volt. Voltak benne valóságos érzetet keltő részek, némely jelenet még fel is kavarta az embert, de végül mindent lelapított az a tompa szürkeség, ami Beverly Ann D'Onofrio egész életét áthatotta, és alig vártuk, hogy visszatérhessünk a való életbe, mármint a sajátunkba. A film nézése közben talán nem is indokolatlanul merült fel a nézőben, hogy "jé, ha úgy vesszük, ez is egy Bridget Jones Naplója". Ez az állítás azonban csak formailag igaz, és maximum annyi haszna van, hogy a kettőt összehasonlítva az ember rájön, hogy a Bridget Jones egy mennyire pozitív és ihletett alkotás (mind a könyv, mind a film formájában), és hogy Bridget Jones-t nem azért szeretjük, mert bénázik, hanem azért, mert nem titkolja, hogy bénázik, mint ahogy nyílt titok (mert kiderül), hogy mindenki bénázik. Egy szó mint száz, ha csak arról szólna a Bridget Jones, hogy egy nő szerencsétlenkedik, akkor kábé ezt kapnánk az arcunkba, mint most, és nem lennénk olyan vidámak. A maximum, amit Fiúk Az Életemből nyújthat, az az, hogy oktatófilm formájában lányokat és fiúkat figyelmeztet arra, hogy ne éljenek így. Szinte látjuk is magunk előtt a moziból kiáramló fiatalokat, amint egy-egy gondolat-lufit engednek a finom tavaszi estébe, amibe az van írva, hogy "köszi a figyelmeztetést ..".